A lélekemlékezet nem az elme által felidézett képek sorozata, hanem a lényünk mélyében rejlő érzés, amely túllép az idő korlátain. A lélek őrzi minden élet lenyomatát: örömöket, veszteségeket, tanításokat, esküket és ígéreteket. Ezek az emlékek nem mindig tudatosak, mégis hatnak ránk – visszatérő mintákban, megmagyarázhatatlan vonzalmakban, félelmekben vagy mély tudásként, melynek nincs látható forrása.
Spirituális utunk során a lélekemlékezet felszínre törhet. Egy hang, illat vagy álom hívhatja elő azt az érzést, hogy „már voltam itt”, „már megtapasztaltam ezt”. Ilyenkor a múlt bölcsessége átszivárog a jelenbe, és segít abban, hogy emlékezzünk arra, kik vagyunk valójában.
Nem a múltban való elmerülés a cél, hanem az, hogy megértsük: lelkünk utazása folyamatos, és minden tapasztalat egy újabb lépcsőfok a kiteljesedéshez. A lélekemlékezet nem teher, hanem iránytű, amely visszavezet bennünket az isteni forráshoz és a saját igazságunkhoz. Ebben az emlékezésben rejlik a szent felismerés: örökkévalók vagyunk.
